A történet Nietzsche második alkotói periódusának (1876-1882) idejére esik. Ekkor már megírta a Die Geburt der Tragödie oder Griechentum und Pessimismus (1872, "A tragédia születése avagy a görögség és a pesszimizmus") és az Unzeitgemäße Betrachtungen (1873-76, "Korszerűtlen elmélkedések") című műveit. A fiatal Loise von Salomét (később híressé vált, mint pszichoanalitikus és író) sokszínű szellemi érdeklődése mágnesként vonzotta a nyugati világ üstököseihez, Richard Wagnerhez, Rainer Maria Rilkéhez, Sigmund Freudhoz és természetesen Friedrich Nietzschéhez is. A filmben rendkívül vonzónak feltüntetett hölgy nagy hatást gyakorolt Nietzschére, szerelme azonban viszonzatlan maradt. A filozófus hangulatára csalódottsága és nyomasztó magánya mellett hanyatló egészségi állapota nyomta rá a bélyegét. Lou felelősségének tudatában szeretette volna átsegíteni a barátjának és mesterének tartott filozófust  nehéz helyzetén, ezért megkereste Josef Breuert a segítség reményében. Lou Salomé ismerte annyira Nietzschét, hogy tudja: elutasítana minden olyan kezelést, melyben saját hatalmát alárendelve érzi egy másik személynek, ezért cselhez folyamodtak. Josef felajánlotta Nietzschének, hogy kezeli betegségét a magánklinikáján. Mivel a filozófus előtt nem világos Breuer motivációja, az ajánlatot elutasítja. A "terápia" végül egy sajátos egyezség lévén jön létre: Breuer vállalja Nietzsche testi betegségének kezelését, ha cserébe útmutatást kaphat a kor legragyogóbb elméjétől, amivel kiutat találhat elkeseredettségéből. A kezelés egy kiegyensúlyozatlan baráti viszonyt eredményez, melynek során sokszor nehéz eldönteni, hogy ki kit gyógyít. A terápiával kezdetét vette egy dialógusokkal kikövezett utazás, melynek révén Josef Breuer és a fiatal Sigmund Freud (a filmben csak Siggy) lefektethették a pszichoanalízis alapjait, Friedrich Nietzsche pedig felkészülhetett élete főműve, az Also Sprach Zarathustra (1883-1885, "Így szólott Zarathustra") megírására.

 

 

Mivel játékfilmről van szó, bármilyen életrajzi hűség - horribile dictu: mély filozófiai gondolatok - elvárása esetén csalódnunk kell. Bár a bemutatott történetet alapvetően hihető, de mégsem a megtörtént események feldolgozására szorítkozik. Friedrich Nietzsche például soha nem találkozott filmbéli barátjával, Josef Breuerrel.

 

A többnyire B-kategóriás színésznek tartott Armand Assantére jól illett Nietzsche szerepe, fizimiskája kifejezetten hasonlított az idősödő filozófuséhoz, a játéka is rendben volt. A Josef Breuert alakító  Ben Cross viszont nem volt túl meggyőző, a rémült, elszörnyedő és megdöbbenő arckifejezése is pont ugyanolyan:

 

 

Képességeire nyilván felfigyelt a 2009-es Star Trek film rendezője, J.J. Abrams is, aki Sarek szerepét választotta ki számára. Érzelemmentes vulkáninak tökéletes is volt, egyébként pedig felejtsük el. Érdekesség, hogy Friedrich Nietzsche (1844-1900) és Josef Breuer (1942-1925) születésének dátuma között ugyanúgy két év van, mint az őket alakító Armand Assante (1949-) és Ben Cross (1947-) között. A film témájából adódóan alapvetően kétszemélyes, de a Lou Salomét alakító Katheryn Winnick érdemel még pár sort (és talán majd egy bejegyzést is a filmes csaj rovatba). Katheryn ugyanis gyönyörű.  Nem meglepő tehát, hogy hamar felkeltette Nietzsche érdeklődését, hiszen az elragadó külsőhöz nem csekély intellektus is társult. Legalábbis elméletben, ugyanis ez egy csöppet se látszott a filmen. A valóságban Nietzsche így jellemezte élete nagy szerelmét: "Eszes, akár a sas és bátor, mint az oroszlán", valamint nem kevés elfogultsággal: "a legintelligensebb nő a világon". Lou Salomé a saját intellektusának szabadságára ráébredő, konvencionális beidegződéseket elvető modern nő jelképe. Katheryn Winnick ehhez képest annyit nyújtott, hogy szép volt, valamint jól állt neki a kacér mosoly és a ruhák.  Ráadásul az igazi Lou Salomé nem is volt egy szépség, tehát összefoglalva: A csúnyácska, ámde rendkívül intelligens lányból sikerült egy buta szőke bombázót varázsolni.  Nem szőrszálhasogatásként írom, de a Josef Breuer fiát alakító gyermek pár másodperces jelenetének csiszolására is érdemes lett volna néhány perccel több időt szánni és akkor talán nem tűnt volna ennyire mesterkéltnek.  

 

Ahogy ez a tévéfilmeknél lenni szokott, a költségvetés láthatóan alacsony volt, amit a statiszták minimális száma mellett a 80-as éveket idéző (egyébként teljesen felesleges és szájbarágós) CGI megoldások jeleznek. A filmbéli Bécs eszméletlenül giccses város, ahol régies ruhába öltözött faarcú emberek sétálgatnak képeslap-gyanús helyeken, miközben olyan közhelyszerű zeneművek szólnak, mint a Kék Duna keringő, a Hattyúk tava vagy épp Mozart egyik ismertebb darabja.

 

A film számos izgalmas személyiséget gyűjtött csokorba (Nietzsche, Beuer, Lou Salomé, Anna O, Sigmund Freud) mégis mindannyian laposak és felületesek. Kivéve Nietzschét, akit Pinchas Perry nemes egyszerűséggel egy zárkózott nőgyűlölő elmebetegnek állít be, aki imád üres frázisokkal dobálózni és bordélyházba járni. Természetesen 104 percbe sűrítve lehetetlen feladat a legalapvetőbb nietzschei gondolatok közvetítése is, de valószínűleg ezt nem is várta el senki. A rendező látványosan nem tudott mit kezdeni a filmmel, pedig érdekes lehetett volna az alaptéma, a pszichoanalízis vagy a nietzschei filozófia legapróbb morzsái miatt is. Ezek egyikét kiválasztva és társítva egy szép képi világhoz majd előadva sokkal autentikusabb színészeken keresztül kielégítő eredményre vezetett volna. Így viszont maradt a nietzschei gondolatok ostoba közhelygyűjteménnyé silányítása és az izgalmas történettel való hitegetés, aminek lezárásához még egy happy endet is ráerőltettek a forgatókönyvre.

 

 

A film nem azt adja, amit ígér… a már sokszor leírt közhelyeken kívül nem láthatunk mást, mint egy tehetségtelen rendező próbálkozását, hogy némi hasznot húzzon Friedrich Nietzsche nevéből.  Ennek ellenére egyszer megnézhető, a leírt hibák ellenére is jobban járunk vele, mint egy átlag amcsi közönségfilmmel.

 

 

IMDB:      10 / 6,0