Az igaz történeten alapuló Életrevalók (Intouchables) c. film remek példája az európai filmgyártás egyik járható útjának. A francia film olyan értékeket hordoz magában, amely még mindig komoly konkurenciát teremthet bármely más kontinens alkotásainak és bizony meglepetéssel tud szolgálni a nézőinek. Egy titkos tipp így az Oscar-díj átadás által elhomályosított hétvégén.

A történet első blikkre igen rizikós területen mozog: adott egy előkelő, dúsgazdag francia férfi, aki ugyan anyagiakban, intelligenciában és műveltségben nem szenved hiányt, ám ennek ellenére nem sokan cserélnének vele. Egy baleset nyomán ugyanis nyaktól lefelé megbénult, gyakorlatilag magatehetetlen, és ha még ez nem lenne elég, felesége is elhunyt. A nap 24 órájában segítségre szoruló Philippe éppen ápolót keres. Ekkor tűnik fel a film másik főszereplője, a börtönből nemrég szabadult fekete Driss. Driss semmiben sem hasonlít a körülötte ülő jelentkezőkre, hiszen mindegyikük jól öltözött, tanult, emberszerető, makulátlan és tipikus „EU-konform”. Driss ehhez képest semmi mást nem akar, csupán aláírást az „álláskeresők kiskönyvébe”, hogy három sikeres eltanácsolás után végre részesülhessen az áhított munkanélküli segélyben. Biztos ami biztos, azért meglovasít egyet Philippe Fabergé-tojás gyűjteményéből.  Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért megkapja az állást és megindul két főhősünk közel két órás parádéja. A film ugyanis amellett, hogy nagyon komoly kérdésekkel foglalkozik, ügyesen egyensúlyoz a humor és a dráma között.

   Olivier Nakache és Eric Toledano rendező-forgatókönyvíró páros egész egyszerűen egy kifogástalan munkát hozott össze. Itt minden a helyén van, a végig nagyon ingoványos talajon vezetett történet sosem válik kínossá, mindig a legjobb időzítéssel érkeznek a drámai jelenetek és/vagy poénok. A színészi játék maximálisan profi és szórakoztató.  François Cluzet mindvégig remek alakítást nyújt, az egyébként nem túl sok mozgásteret engedő szerepben. Gyakorlatilag arcjátékával is többet képes mondani, mint sok más kollégája. Ha ez lehetséges Omar Sy még rajta is túltesz. Valóságos gálaműsort ad elő, játéka önfeledt és rendkívül laza. Az előkerülő mellékszereplők is hozzák a karakterüket, egész egyszerűen nincs gyenge láncszem. És bizony ez igaz a film többi részére is, minden pozitívum, ami jellemzi a francia filmeket itt is megtalálható. Miről is van szó? Egyrészről az amerikai mozikkal konkuráló szakmai profizmus lépten-nyomon megmutatkozik. A nyitó és záró tempósabb képsorok is zavarba ejtően jól megkomponáltak, akárcsak a siklóernyős jelenet, vagy a sugárhajtású magánrepülőgép napfelkeltében tovatűnése.  Másrészről a látványvilághoz hozzájárul a jellegzetes franciafilmes hangulat, a panelházak sivár világa remek kontrasztot alkot a hatalmas arisztokrata villával és a gyönyörűen fényképezett tájakkal. A hanghatások tökéletesen átérezhetőek, legyen szó a mozgássérült szállításra telitalálatnak bizonyuló Maserati Quattroporte V8-asának mesés hangjáról vagy Philippe születésnapján magánkoncertet adó filharmonikus zenekar Vivaldi négy évszakjának nyaráról. A talján luxusautón virító mozgássérült matrica csak az egyik fricska, amit a film hoz, ugyanis rengeteg apró utalás, félmondat és karaktertípus van, ami bizony sokakat elgondolkodtatásra késztethet(ne). 

   Mindent összegezve tehát elmondható: igazán kitűnő mozifilmmel állunk szemben, ami egy érzékeny témát tud nem éppen hétköznapi módon tálalni, és sok egyéb részletével is érdekes lehet bárki számára.  A 21. századi Európánk görbe tükre és summázása, rengeteg poén és érzelem mellett. Aki szereti a francia filmeket annak kötelező darab, aki pedig még nem tartozik az előbbiek táborába az majd ezután oda fog.

Értékelés
10/10
IMDb: 10/8.4