Once more into the fray
Into the last good fight I'll ever know
Live and die on this day
Live and die on this day

   A film számomra nem tűnt különösebben érdekesnek: évek óta gyengélkedő rendező, nem túl eredeti történet, egyszóval nem sok jót ígért. Egy esős este, némi tanakodás és Liam Neeson személye kellett hozzá, hogy mégis a megtekintése mellett döntsek. A film első fele sajnos a várakozásaimat igazolta. John Ottway (Liam Neeson) vadászként őrködik egy alaszkai cég munkásai felett, megvédve életüket a vadon veszélyeivel szemben. Ottway egy mély depresszióban szenvedő figura, felesége elvesztése lelkileg megnyomorította. A rendező (Joe Carnahan)  ekkor kissé elveszti a kapcsolatot nézőivel, már a nyitó képsorokban fuldoklunk a túladagolt drámától. Az ehhez használt legbosszantóbb klisé, – a haldokló feleség képe– sajnos a későbbiekben is időről- időre feltűnik. Főhősünk miután díjnyertes lövéssel leterít egy futó farkast, a saját fejébe is golyót készül repíteni, tegyük hozzá, ezt sem kispályás módon, fél térdre ereszkedve a puskájával (!). A moziterem elhagyására ez a legmegfelelőbb és egyben utolsó pillanat. Kövessük azonban Ottway példáját, és ne meneküljünk el a ránk váró történésektől. Megéri ugyanis maradni, mert csak percek kérdése és beindul a gépezet, méghozzá nem is akárhogyan. Az igen realisztikusra sikeredett repülőgép szerencsétlenséget követően, kevésbé realisztikus farkas falka támadásai borzolják az idegeket.

   Ezzel el is érkeztünk filmünk vezérfonalához. A hátralévő vetítési idő ugyanis azzal telik, hogy a maroknyi életben maradott (a pilóták standard módon itt is meghaltak még a zuhanáskor) megpróbálja túlélni az említett farkasokon kívül, fagypont alatti hőmérséklettel és hatalmas viharokkal nehezített körülményeket. Az alaszkai tájképek szemkápráztatóak, az aláfestő zene és hanghatások pedig eredeti hangulatot teremtenek. A végfőcím zongorabetétje egyenesen mestermunka (nem ez az első film ahol felcsendül).

   Továbbhaladva a történetben nem ér minket különösebb meglepetés. Már rögtön az elején egyértelművé válik a leosztás: fegyverek és élelmiszer nélkül, sebesülten nem sok jóval kecsegtet a helyzet. A túlélőcsapat tagjai: Diaz (Frank Grillo; Kutyaszorítóban), Talget (Dermot Mulroney; Schmidt története), Hendrick (Dallas Roberts), Flannery (Joe Anderson) és Burke (Nonso Anozie; Spíler) szépen lassan elhullnak, miközben a repülőgép roncsaitól a biztonságosnak hitt erdő felé menekülnek.  Ez persze túlzott leegyszerűsítése a dolgoknak, de végeredményben erről van szó. A végén persze csak Ottway marad, aki végkimerülés határán egyenesen a farkasok odújába sétál. Itt kerül szembe a falka alfahímjével, ez alkotja a záró képsort. Közben azért akad egy s más, érdekesség és furcsaság egyaránt. A túlélőfilmek sajátja, hogy mindig akad egy rosszfiú/renitens a csapatban (aki persze végül jó útra tér) megkérdőjelezvén a vezető –jelen esetben Ottway– képességét.  Előkerülnek az ilyenkor alapvető morális kérdések: a halottak végtisztessége, az erkölcsi normák, valamint a hit és Isten, főhősünk ez utóbbiba bele is roppan végül. Érdekes módon, pont ezeket a dolgokat tudja a film igen életszerűen bemutatni, csöppet sem a giccs kategóriájába hajolva. A negatív meglepetés részemről az, hogy pont ott csúsznak el a részletek, ahol elméletben nem szabadna. Érthetetlen, hogy bakizhatnak bele ennyire dolgokba azok a filmesek, akik az utóbbi idők egyik legjobb légi katasztrófáját vitték vászonra. Csak pár dolgot említenék meg: Ottway már a film elején megsérült, ennek a térdén viselt kötésen kívül semmi nyomát nem látjuk a későbbiekben. A vadászpuska kezdetben még nem sörétes lőszert tüzelt, a roncsok között kutatva Ottway azonban mégis ezeket találja (szőrszálhasogatás ugyan, de még a lőszer fajtája sem passzol az említett fegyverhez), emellett igen egyszerűen otthagyja a puskát (mégis miért? nem harcoltak régebben ennél zordabb körülmények között is a katonák? ha tönkre is ment, kézifegyverként továbbra sem lenne használható?). Kétségtelen, hogy így jobban kiélezhető az ember és természet küzdelme, de akkor is, ezek butaságok. Ahogyan az is, hogy az összes farkas kivétel nélkül fekete vagy sötétszürke és akkorák, mint egy kisebb medve (azt most ne is részletezzük, hogy számítógépes kidolgozásukon is lett volna még mit csiszolni).  Nem nagy dolgok, szó nélkül el lehetne menni mellette, de én mégsem teszem. Ezek ugyanis olyan apróságok, hogy pusztán a finomhangolással ki lehetett volna küszöbölni őket. Nagy kár érte, mert a nehezét látszólag olyan könnyedén oldották meg, hogy csak ámul és bámul az ember. Hiszen emeljük ki a lényeget: úgy tartja szorongásban a nézőt a film, hogy semmiféle misztikus lény, brutális sorozatgyilkos vagy egyéb horror/thriller klisé nem került felhasználásra. Ultra natural!

   Összegezve a látottakat elmondható, hogy itt bizony egy jól megkomponált filmről van szó, amely még véletlenül sem akciófilm, írjanak bármit is róla. Lélektani dráma ez a javából, amely tökéletesen hozza azt a hangulatot, tempót és izgalmakat, ami a műfaj legjobbjainak sajátja, még ha az első 15 percben rezeg is a léc. Az általam kissé túlreprezentált hibákat leszámítva maximálisan megér egy mozijegyet, aki fogékony rá, azt pedig önmagában is könnyen magával tudja ragadni az alaszkai vadon brutális vadsága és szépsége. Saját kategóriájában tehát figyelemre méltó alkotás, és egyben jelen időszak egyik legérdekesebb munkája.

10/8

Imdb:10/7.1