Once more into the fray
Into the last good fight I'll ever know
Live and die on this day
Live and die on this day

    Az igaz történeten alapuló Életrevalók (Intouchables) c. film remek példája az európai filmgyártás egyik járható útjának. A francia film olyan értékeket hordoz magában, amely még mindig komoly konkurenciát teremthet bármely más kontinens alkotásainak és bizony meglepetéssel tud szolgálni a nézőinek. Egy titkos tipp így az Oscar-díj átadás által elhomályosított hétvégén.

   Léteznek bizony olyan galád férfiak, akik Valentin-nap alkalmából is akcióra cserélnék a romantikus filmezés lehetőségét. Nekik bizony ideális eszköz áll most rendelkezésükre.  A Borotvaélen  elsőre talán a legkevésbé megfelelő alternatív program lehet a szerelmesek napjára,  főleg egy olyan premier héten, amikor többek közt a Hadak útján és a csajok favoritjának (egyben „Best of” mozis programnak) számító Fogadom c. alkotás is bemutatkozott. De ha csak fele olyan trükkösek és meggyőzőek vagyunk, mint a Sam Worthington által alakított Nick Cassidy, akkor becsalhatjuk hölgypartnerünket a moziterembe, ha már ott vagyunk úgysincs menekvés. A film eleinte kellően izgalmas, hogy marasztaló legyen, aztán pedig jönnek a hollywoodi klisék, ahogy kell. Végén azon kapjuk magunkat, hogy párunk jobban szórakozott, mint mi magunk, vagy ha mégsem akkor legalább lesz mit jóvátenni a nap hátra lévő részében. Próba-szerencse.

   Afrika mind a mai napig képtelen levetkőzni gyarmati örökségét, és néhány szerencsés ország kivételével nem tud stabil és fejlődő pályára állni. Az évszázados –gyakran még régebbi– törzsi viszálykodást, társadalmi feszültségeket csak súlyosbítja a gazdasági és politikai instabilitás.  A fekete kontinens államalakulatai sorra kénytelenek elszenvedni kegyetlen diktatúrák vagy anarchista (fél)katonai szervezetek sanyargatását s ennek következményeként különböző helyi háborúk sokasága szegélyezi az elmúlt bő fél évszázadot. Talán ez utóbbi a leginkább megrendítő, hiszen nem tud egy ország elég szegény lenni ahhoz, hogy ne találjon módot a fegyverkezésre.  Mindannyiunk számára ismerősek lehetnek a különböző törzsi milíciák kegyetlenkedései, amelyeket gyakran hivatalos kormányok is elnéznek. Ezeket sokszor kendőzetlenül továbbítja felénk a média, különböző híradásokon keresztül, de nem egy fotókiállításon találkozhattunk már megrázó képekkel, amelyek gyerekkatonákat, végtagvesztéses, csont sovány vagy éppen menekülttáborokban összezsúfolódott embereket ábrázolnak.  Természetesen a filmgyártók sem maradtak adósak az Afrikában játszódó történetekkel, az elmúlt évtized filmcímei közül bizonyára sok ismerősen cseng majd:  A sólyom végveszélyben (2001), A Nap könnyei (2003), Hotel Ruanda (2004), Április Ruandában (2005), Az utolsó skót király (2006), Véres gyémánt (2006) és a legújabb a sorban a Gépfegyveres prédikátor (2011).  A történet Szudánban játszódik, ezért egy rövid kitekintőt szükségesnek tartok a háttér megértéséhez.  

A 19. század egyik legnagyobb gondolkodója, Friedrich Nietzsche és a pszichoanalízis megalapozójának tekintett Josef Breuer között folytatott fiktív elmélkedésekről  Irvin D. Yalom írt novellát 1992-ben, azonos címmel. A megfilmesítésére a nem túl ismert Pinchas Perry vállalkozott. A téma kifejezetten érdekes, a cím (nyers fordításban: Amikor Nietzsche sírt) pedig sokat ígérő.

   Kezdjük egy találós kérdéssel: Melyik országra gondolunk, ha a következőket látjuk: Volvókkal tömött parkoló, IKEA bútorok minden lakásban, végeláthatatlan erdők és lélegzetelállító, fagyos táj?  Kis hezitálás után a nagytöbbség Svédországot mondaná. A skandináv filmekben kevésbé járatos nézők joggal tehetik fel a kérdést, vajon mit adhat ezeken kívül egy svéd film nekünk?! Talán nem vagyok túl pesszimista, ha azt mondom a többség nem éppen ilyen jellegű mozifilmeken szocializálódott.  Tegyük a szívünkre a kezünket és kérdezzük meg magunktól mit tudunk a mai északi filmiparról? Hány svéd, dán, finn, esetleg norvég filmet láttunk már életünkben? Tudnánk mondani egyáltalán egy rendezőt a fentebb felsorolt országokból?  A filmvilágban kicsit járatosabbak egyből Lars von Trier vagy Ingmar Bergman nevét vágják rá, mint talán legismertebb és legsikeresebb –mindenesetre legproduktívabb– dán, ill. svéd rendezőt. Bergman filmjei megalapozták a svéd filmekre azóta is jellemző hangulatvilágot és témaválasztást. Az emberi lélekre fókuszáló, ennek is elsősorban a sötét oldalát bemutató filmjei valószínűleg komolyan hatottak a Tetovált lány c. regény írójára (Stieg Larsson) és az ezt vászonra vivő Niels Arden Oplev dán rendezőre egyaránt. Ez azonban korántsem jelent rosszat, sőt. A regény vonzereje is elsősorban a hangulatából fakad és végig képes lebilincselni az olvasót. Nem volt tehát könnyű dolga a filmes adaptációnak. Oplev profi hozzáállása végig meglátszott a filmen, és egy csapásra ismertté tette nevét Európában és a tengerentúlon is. A film egyébként tízszeresét hozta a költségeknek, természetesen nem kevés érdeme volt ebben a két főszereplőnek. Michael Nyqvist és Noomi Rapace közül talán utóbbi alakítása a jobb, Hollywood azóta már fel is fedezte magának. Láthattuk az új Sherlock Holmes filmben is, és megkapta Ridley Scott legújabb sci-fijének (Prometheus) egyik főszerepét is.

A kegyetlen játékok kritikájának írásakor belenéztem a port.hu-s kommentekbe és igazi gyöngyszemekre leltem. A legjobbakat bemásoltam nektek. Jó mulatást! :-]