Kezdjük egy találós kérdéssel: Melyik országra gondolunk, ha a következőket látjuk: Volvókkal tömött parkoló, IKEA bútorok minden lakásban, végeláthatatlan erdők és lélegzetelállító, fagyos táj?  Kis hezitálás után a nagytöbbség Svédországot mondaná. A skandináv filmekben kevésbé járatos nézők joggal tehetik fel a kérdést, vajon mit adhat ezeken kívül egy svéd film nekünk?! Talán nem vagyok túl pesszimista, ha azt mondom a többség nem éppen ilyen jellegű mozifilmeken szocializálódott.  Tegyük a szívünkre a kezünket és kérdezzük meg magunktól mit tudunk a mai északi filmiparról? Hány svéd, dán, finn, esetleg norvég filmet láttunk már életünkben? Tudnánk mondani egyáltalán egy rendezőt a fentebb felsorolt országokból?  A filmvilágban kicsit járatosabbak egyből Lars von Trier vagy Ingmar Bergman nevét vágják rá, mint talán legismertebb és legsikeresebb –mindenesetre legproduktívabb– dán, ill. svéd rendezőt. Bergman filmjei megalapozták a svéd filmekre azóta is jellemző hangulatvilágot és témaválasztást. Az emberi lélekre fókuszáló, ennek is elsősorban a sötét oldalát bemutató filmjei valószínűleg komolyan hatottak a Tetovált lány c. regény írójára (Stieg Larsson) és az ezt vászonra vivő Niels Arden Oplev dán rendezőre egyaránt. Ez azonban korántsem jelent rosszat, sőt. A regény vonzereje is elsősorban a hangulatából fakad és végig képes lebilincselni az olvasót. Nem volt tehát könnyű dolga a filmes adaptációnak. Oplev profi hozzáállása végig meglátszott a filmen, és egy csapásra ismertté tette nevét Európában és a tengerentúlon is. A film egyébként tízszeresét hozta a költségeknek, természetesen nem kevés érdeme volt ebben a két főszereplőnek. Michael Nyqvist és Noomi Rapace közül talán utóbbi alakítása a jobb, Hollywood azóta már fel is fedezte magának. Láthattuk az új Sherlock Holmes filmben is, és megkapta Ridley Scott legújabb sci-fijének (Prometheus) egyik főszerepét is.

   Visszatérve az eredeti dán-svéd alkotásra nem mehetünk el a negatívumok mellett. Hiába végez a rendező és a két főszereplő kitűnő munkát, attól még nem feltétlenül lesz tökéletes egy film, sajnos jelen esetben is ez a helyzet. A hangulat rendben van, a történetvezetés többé-kevésbé követi a regényben megszokottat, azonban néhol nagyon lelassul néhol pedig indokolatlanul is csapongóvá válik. Nem tud egy egyenletes minőséget hozni, néhol a többi színész játékát is kevésnek éreztem.  Összességében tehát elmondható, hogy látszott az igyekezet, és sikerült ugyan a „robbantás”, de a Millennium-trilógia többi része (A lány, aki a tűzzel játszik ill. A kártyavár összedől) messze nem volt képes a könyv színvonalát tartani, sőt sajnos még az első részét sem… Ennek ellenére azt mondom, aki még nem látta az „eredetit”, az feltétlenül nézze meg!

   Ebben a kontextusban tűnt fel David Fincher és az első hallásra talán furcsa ötlete, hogy alig két év elteltével máris remake-et készít a filmből. Fincher neve sok kultuszfilmet fémjelez, a teljesség igénye nélkül igyekeztem minden stílusból kis ízelítőt adni: Alien 4, Hetedik, Harcosok klubja, Zodiákus, Benjamim Button különös élete, Social Network. Tudom ennek ellenére is sokan csak legyintenek, hogy egy újabb amerikanizált mozifilm, ami csak arra jó, hogy lebutítva az eredeti sztorit, emészthetőbb formában tálalja a nézők elé, és természetesen dollármilliókkal hizlalja az illetékesek pénztárcáját. Akik így gondolkoznak, azok bizony csalódni fognak. A 2011-es verzió (a magyar mozikban csak 2012 január közepétől vetítik) nemcsak, hogy hozza az eredeti film színvonalát, hanem bizony meg is ugorja azt. Azt kell mondjam gyakorlatilag a regénnyel egyenértékű alkotás. Természetesen nem helyettesíti az olvasás élményét, de mindenképpen jobb ilyen filmeket látni, mint az eredetitől teljesen elrugaszkodott verziókat, amelyek színvonala gyakran a „B” kategóriába sem fér bele.

   Hogyan is sikerült ez? Egyrészről David Fincher azért mégiscsak David Fincher, aki kiváló rendező, és a jó értelemben vett hollywoodi profi. Profi abból a szempontból, hogy olyan stábot tudott összehozni, amely minden szempontból kifogástalan. Amit az amerikai filmes szakemberek tudnak, azt tudják akkor is, ha éppen Svédországban kell forgatni.  Steven Zaillian nevével fémjelzett forgatókönyvíró csapat bizony szinte tökéletesen adaptálja a regényt. Az operatőri munka remek, a vágás szintúgy. A zene és a hang is mindenhol a helyén van. Ezek bizony egy ilyen jellegű sötét világlátású kriminél legalább olyan fontosak, mint maga a történet. Amivel még több tud lenni a svéd változatnál az bizony a színészi játék. Lehet azon vitatkozni ki a jobb Lisbeth Salander -  Patricia Rooney Mara esetleg a fentebb már említett Noomi Rapace – csak éppen felesleges. Mindketten remekül hozták a karaktert, talán Mara esett át nagyobb átváltozáson a szerep kedvéért. El kellett telnie jó néhány percnek a filmből mire egyáltalán be tudtam azonosítani ki is ő valójában.

   Az viszont vitán felül áll, hogy a férfi főszereplő versenyében Daniel Craig toronymagasan jobb, akárcsak a mellékszereplők többsége. Christopher Plummer és Stellan Skarsgård régi motorosok már a szakmában. Csípőből hozzák a feladatot, játékuk könnyed és természetes, talán a regényt olvasva is hasonló emberekre asszociálnánk. A film több pontján is ismerős arcokkal találkozhatunk (Goran „Dr. Luka Kovac” Visnjic, Robin „Forrest Gump Jenny” Wright, Donald „Trónok harca Luwin mester” Sumpter és még sokan mások) ez pedig még inkább ráerősít a pozitív benyomásra. Nyilván nem lehet kijelenteni, hogy pusztán ezért a régi trükkért kerültek ők a filmbe, de nyilván volt egy ilyen vetülete is a dolognak, hiszen a moziban ülve nem én voltam az egyetlen akinek szöget ütött a fejébe, a „hol is láttam már ezt a színészt?” kérdés. 

   Zárásképpen rátérve magára a történetre, spoiler nélkül –már amennyire lehet egy remake esetén ilyen képzavarról beszélni– elmondható, hogy a film nagyon sötét hangulatú és helyenként igen brutális. Van jogosultsága a 18-as korhatárnak. A film nem dúskál akciójelenetekben, –ezt azért fontos kiemelni, mert a trailer alapján nem ez a benyomása az embernek– ahol viszont vannak ott azok rendesen megkomponáltak, lüktetőek. Sok a nyersen bemutatott fizikai erőszak, és bizony van pár olyan jelenet is ami nem teszi ideális első randis filmmé az alkotást. Kicsit túlzónak éreztem azonban Svédország „sötét múltjára” való lépten-nyomon előkerülő utalásokat, miszerint a II. világháború alatt a kelleténél is szorosabb szálak fűzték őket a hitleri Németországhoz. Nyilván ezzel is a komor hatást és a „mindenkinek van egy sötét titka” érzést akarták kihangsúlyozni, csak nem biztos, hogy egy 2011-es filmben –amelynek alapvető mondanivalója nem is ideológiai ihletésű,– ez tűnik az egyetlen járható útnak. Olyan országról beszélünk ugyanis, amely egy Raoul Wallenberget adott a világnak. A befejezés frappáns és nyitva hagyja a folytatás lehetőségét. A közel 160 perces mozi végén kissé melankolikusan, de mindenképpen a megérintettség érzésével távozunk. Van min gondolkodni és bizony sokakban felerősödhet a paranoia, vajon mit tartogat a szomszéd a pincéjében?

Értékelés

10 / 9

IMDB: 10 / 8,2